"Fejest ugrottunk a vízbe"
No nem a szó szoros értelemben, de a héten végre elkezdődtek az úszó foglalkozások. Babák, manók és ovisok rajtot vettek, hogy ügyes, úszni tudó gyerekekké váljanak.
Az óvodások lassú léptekkel, óvatosan közeledtek a tett színhelyére. Gyanúsan kémlelték a medencét, a vizet, a tárgyakat, azonban a fürkésző kíváncsiság is ott motoszkált szemeikben.
A gyerekek korcsoportonként érkeztek. A vízbiztos nagyobbak már alig várták, hogy belecsobbanhassanak a vízbe, a kisebbek pedig azon izgultak, hogy mi fog történni.
Csilla néni, az úszó oktató kedvessége azonban hamar megnyugvást hozott szívükbe. Egyenként bemutatkoztak egymásnak, majd egy medence széli vicces feladat, játék máris oldotta a hangulatot. Aztán jött az első csobbanás.
Lépésről lépésre mindenki megmutatta vízi tudományát, s ez alapján el is dőlt, hogy kinek, milyen segédeszközre lesz szüksége.
Aztán egy - két feladat következett, a víz csak úgy forrt a kis cséphadaróktól.
Hát még a végén, amikor szabad pancsikolásra nyílt lehetőség. Az ügyes halacskák hol alámerültek, mint egy tengeralattjáró, hol felbukkantak, hogy szétnézzenek, mi történik a felszínen.
A felszíni hajósok békésen lebegtek, labdáztak, vagy csak épp élvezték a súlytalanság örömét.
S mi volt az első tapasztalatom? A gyerekek tényleg imádják a vizet, s az arcokon előbb utóbb mindenkinéll megjelent a mosoly. Csilla néni kedves és határozott irányítása célba ért. Sírni senki sem sírt, aki húzódzkodott, rövid időn belül már a vízben gyakorlatozott, s a riadtabb szemecskék is boldog ragyogásba kezdtek. Kezdetnek ez nem rossz, igaz?
